Kicsit kapkodó írás lesz ez a Packers 2010-es szezonjáról. Aki nem szereti az amerikai focit vagy nem érdekli a sport, akkor átugorhatja ezt az irományt.
Fogadalmak
Hihetetlen szezonon vagyunk túl, és még most sem nagyon hiszem el, hogy megnyertük a Super Bowl-t. Az egész év egyfajta hullámvasút volt, az első pár meccsre nem is emlékszem olyan hosszúnak tűnt ez az egész. Főleg azért, mert a tavalyi félszezonom után megfogadtam, hogy egyetlen egy meccset sem hagyok ki. Csak két meccset nem láttam most (a 49ers és a Lions elleni 2. meccsünket), de az nfl.com-on követtem azokat. Miért a fogadalom? Mert kevés az időnk. Mert a Packers az idei szezonig “csak” 12 bajnoki címet nyert, amiből csak 3 volt SB, és abból is kettő, pont az első kettő. Ha most nem látom őket, akkor ki tudja, hogy mikor? Négy-öt ember látta eddig az összes SB-t, és közülük az egyik pár nappal a mostani meccs előtt került kórházba, a meccset is ott nézte, majd pár napra rá meghalt, de legalább abban a tudatban, hogy a kedvenc csapata nyert.
A másik fogadalmam érdekesebb volt. Eddig a játék stratégiai részébe nem nagyon másztam bele túlzottan (bár sok dologgal eddig is tisztában voltam), de most úgy döntöttem, hogy ha nyerünk (szintén valamikor félúton, amikor még semmi sem volt eldöntve, sőt…), akkor nincs menekvés számomra, és beleásom magam. Aki már látott is akár csak egy meccset is, az tudja, hogy ez nem európai foci, ahol nincsen igazából stratégia.
A szezon
Ha a Packers valamit is tanított ebben a szezonban számunkra, az az, hogy “soha ne mond, hogy soha”. A szezon során 15 játékos került Injured reserve listára (véglegesen sérültek listája), többek közt olyanok, mint az első számú futónk Ryan Grant, akit elsősorban Brandon Jackson-nal próbáltak pótolni valljuk be a sikertelenül, és még FB John Kuhn is jobb volt ezen a területen, addig, ameddig az alapszakasz nagy részében sérült James Starks fel nem épült és kezdőként valami egészen hatalmasat nem produkált. Jövőre szerintem a Grant-Starks páros remekül segítheti a passzjátékot. Aztán szintén elfelejthettük Jermichael Finley-t, aki Rodgers szerint a liga legjobb TE-je, és aki az első 5 meccsen a legjobb elkapónk volt yard-ban és TD szerint is. Kivételes tehetség, mert nagy mérete mellett hihetetlen gyors is, és remek kezei vannak. Vagy szintén IR-ra került Nick Barnett, akit A.J. Hawk helyettesített nem is akárhogyan.
Nem is emlékszem már melyik meccs után nem számolt be McCarthy sérülésről. Volt olyan pozició, amelynél már az alapember helyettesét kellett pótolni. De akármennyi ember is esett ki, mindig volt olyan aki beugrott helyette – többségében kezdő -, és szó szerint hihetetlenül játszottak. Erre a csapatra tényleg senki nem mondhatja azt, hogy nem megérdemelten nyert. A keret 53 tagú, és ebből elvesztettünk 15 játékost, akikből 6 első napos kezdő volt.
Az utolsó hat meccs, “nyerünk vagy mehetünk haza”, azaz playoff szintű mérkőzés volt, ami valószínűleg nagyban hozzá is járult ahhoz, hogy a Lombardi trófea hazatérjen. Amit nagyon kedveltem Mike McCarthy stratégiájában az az, hogy mindig csak az aktuális meccsre koncentráltunk. Az angol fociban szurkolóként nekem szokásom volt mindig előre számolni: “hogy ha ezt, meg ezt a meccset nem nyerjük meg, akkor ezt, meg ezt muszáj lesz…”. Itt ilyen nincsen, a jó bajnoki start megalapozhatja a szezont (a döntőbeli ellenfél Steelers elveszítette az irányítóját az első négy meccsre mégis sikerült 3-szor nyerniük, pedig sokan leírták őket). Itt a 16 mérkőzés elsőnek kevésnek tűnik elsőre, de eszméletlenül igénybe veszi a játékosokat, nincs olyan csapat amelyiket ne érintene kisebb-nagyobb sérüléshullám. Ez a fajta stratégia is látszott, amikor is elkezdtük negyedekben számolni a hátralevő meccseket. A Patriots ellen, Rodgers nélkül sem voltunk hátrányban, mert Flynn remekül játszott élete első NFL meccsén kezdőként. Kicsit arra emlékeztetett, amikor Rodgers játszott a Dallas ellen ’07-ben, amikor Favre lesérült.
A szezon megkezdése előtt minden szakértő a döntőbe várt minket és sokan közülük győzelemre is esélyesnek tartottak minket. Mindezt egy olyan ligában, ahol az utóbbi 10 évben 10 különböző csapat képviselte az NFC-t, és nagyrészt a győztes még a következő rájátszásban sem bűvészkedik. Azonban elkezdődtek a sérülések és lassan mindenki lemondott rólunk. 3-3 után és két hosszabbításbeli vereség után sikerült egy remek sorozatot produkálni, amivel a tavalyi NFC döntős Vikings-t és az idei SB hoszt Cowboys-t edzőjét sikerült kirúgatni. Két riválissal kevesebb, de a neheze ezután jött, amikor 8 győzelem és 4 vereség után Rodgers elvesztette második agyrázkódását a Lions ellen, és ellenük valamint a Patriots ellen is vereség lett a vége. Két meccs volt hátra és mindkettőt meg kellett nyerni, hogy rájátszás legyen belőle. A Giants ellen elképesztő formában játszottunk, annak ellenére, hogy az ellenfélnek sikerült egyenlítenie, de onnan nem volt megállás és szó szerint kivasaltuk őket. Eli Manning 4-szer is eladta a labdát, amivel pedig nem lehet meccset nyerni. Ezzel a Giants nagy hátrányba krült ellenünk pláne úgy, hogy a győzelmük számukra biztos rájátszást jelentett volna. Az utolsó alapszakasz meccsünkön az ősi-ősi rivális volt az ellenfél. A két csapat a 181. meccsét játszotta, a legtöbbet a liga történetében két csapat között. A Bears kiüthetett volna minket a playoff-ból, és egy rendkívül szoros meccsen, a védelmek csatájából a Packers került ki győztesen, hála a veterán Donald Lee TD-jének és Nick Collins utolsó fél perces labdaszerzésének. Ebből a pillanatból többet is láthatunk hiszen 3 playoff mérkőzés is INT-el végződik majd. A meccs után kezdtem el a szobám falán lévő fehét táblára írni, hogy bejutottunk a playoff-ba (természetesen angolul), majd minden továbbjutás után aktualizáltam az előrelépésünket. 6., azaz utolsó kiemeltként jutottunk be a rájátszásba. Ebből a pozícióból csak a 2005-ös Steelers tudott nyerni, az NFC-ből pedig még soha senki sem.
Playoff
Eagles
A Philadelphia ellen Vick-el néztünk szembe. Pár éve harci kutyák csatároztatása miatt került börtönbe, és azóta ez az első normális szezonja. Az Eagles-el volt az első meccsünk, és akkor még nem ő volt az első számú irányítójuk, de Clay Matthews szerelése azzá tette, amikor Kolb-ot a földre vitte és az megsérült. Vick nagyon mobilis és jól is dob, emiatt különlegesen veszélyes tud lenni. Az első meccsen nem készültünk rá, de a rájátszásban, ez másként volt. Így is a vége szoros volt, az utolsó játéknál azonban Tramon Williams elcsípte Vick passzát és továbbjutottunk.
Falcons
A 2. playoff meccs az ellen az Atlanta ellen volt, amellyel már játszottunk idén és 3 ponttal kaptunk ki tőlük pár másodperccel a meccs vége előtt egy field goal-al. Az akkori meccs Rodgers labdavesztése miatt volt emlékezetes, most pedig Rodgers hihetetlen, lenyűgöző játéka miatt. Azt az Atlantát sikerült laposra verni, akik az utóbbi három évben Matt Ryan-nel csak 3-szor kaptak ki otthon és SB esélyesek voltak. Kétszer kerültünk 7 pontos hátrányba, mindkétszer nyugodtan álltunk fel belőle és onnantól kezdve nem volt megállás. Félidőben 28-14 volt amire még sikerült 20 pontot rápakolni. Újabb felirat kerülhetett a táblámra.
Bears
Újra a Bears került a képbe az NFC konferencia döntőjében. Újabb körömrágós meccs, 21-14, olyan emlékezetes pillanatokkal, mint nagydarab Raji labdaszerzése és TD-je vagy, mint a kezdő corner Shields két INT-je, főleg a végén. Rodgers nem játszott fényesen, a Bears-nél pedig 3 QB-t is felemésztett a meccs.
Super Bowl XLV
A döntőt pedig inkább látni kell. Két remek védelem csatájának ígérték sokan a mecccset, és bár nem lett olyan, mint tavaly a csata a két csapat között, de most is sok pont esett és jó meccs volt, az USA-ban 111 millióan nézték a TV-ben (szerencsére az igen drága reklámok sem voltak rosszak). Az első negyed vége felé indult be a dolog, amikor a Packers-nek sikerült eljutni a Steelers területére, és Jordy Nelson-nak sikerült elkapnia Rodgers passzát. Valami nagyon lehetett az elkapóinkal, mert látványosan nem tudták elkapni a labdákat, ennek ellenére Nelson-nak összejött 140 mesés yard és egy TD. Ezután Big Ben produkciója jött, aki egy INT-el ajándékozott meg minket, és Nick Collins csinált belőle TD-t. A két esemény között allig telt el fél perc, és még a normál esetben visszafogott Mike McCarthy is a levegőbe csapott. A félidőig még Rodgers elkápráztatott egy nyílegyenes lézerirányítású passzal, amit Jennings váltott TD-re, és ezzel 21-3 volt a Packers-nek. Azonban ez amerikai foci és a Super Bowl (bár utóbbi történetében még senki nem fordított 10 pontnál nagyobb hátrányból), és sosem lehet tudni milyen csodának lehetünk tanúi. A Packers izgalmassá tette a meccset köszönhetően annak, hogy kulcsjátékosok sora sérült le a félidő befejezése előtt. Driver (az öreg, de mindig biztoskezű elkapó, sosem szerepelt SB-ben ez előtt), Woodson (szintén nagy öreg, szintén nincsen SB győzelme, ő lett a vezető a playoff), Shields (kezdő, de annyira felnőtt a feladathoz, hogy állandó lett), és még Nick Collins is hamar került az öltözőbe. Sokan már vicceltek azzal, hogy a védelem hátsó alakulata külön megbeszélést tart a második félidőre. Pat Lee és Bush lett a helyettes, akik jobbára special team-en játszanak, bár utóbbi idén nagyszerűen. Ennek megfelelően a Steelers feljött 21-10-re, és ez volt a félidei eredmény
2. félidő
A harmadik negyed a Steelers-é lett, egy TD-vel feljöttek 21-17-re, bár a Packers sem volt semmi, hogy ennyi kiesett kulcsemberrel is sem adták át a vezetést. Majd jött a 4. negyed első játéka, ami előtt egy már legendás párbeszéd játszódott le Matthews és edzője, Greenie, között, aki csak ennyit mondott a játékosnak: “Itt az idő.” (tudom ez így nem párbeszéd) A következő pillanatban csak annyit lehetett látni, hogy Matthews és Pickett közrefogja Mendenhall-t és a labda kirepül a kezei közül, Bishop pedig felszedi azt. Rodgers ismét formába lendült, annak ellenére, hogy egy elkapóval kevesebbünk volt. A célpont ismét Jennings lett, akit a sarokban ért a labda és a szinte az egész meccsen kicsit kábult Polamalu (az év védő játékosa) sem tudott vele lépést tartani. Tökéletes TD, a tökéletes pillanatban, 28-17.
Azonban a Steelers és Big Ben nem az ijedségről híres, sikerült visszavágni, duplán is, mert a TD-jük után még a 2 pontos is sikerült nekik. Már csak pár perc volt hátra és a kédelkedőknek most kiderült, hogy Rodgers elit irányító-e. Bár nem lett belőle TD (megint el nem kapott labda!), de sikerült Crosby-nak a gólszerzés. Ezen a drive-on volt egy 3&10, ami ha nem sikerül, akkor… na mindegy, jött Rodgers és a lézeres labdája Jennings-nek. Pár év óta nézem ezeket a játékosokat és még most sem tudom, hogy csinálják. Centiken múlott.
A labda a Steelers-nél, 2 perc van hátra a meccsnél, azonban csak 1 időkérésük volt. Tehát megint körömrágás, mint a playoff-ban már annyiszor. Azonban most koránt sem volt annyira vészes a helyzet (így utólag könnyű beszélni), Big Ben sorozatban 3-szor nem talált célpontot, az utolsónál Tramon Williams tökéletesen ütötte el a labdát. Mindenki Matthewsról és Polamaluról beszélt, de Williams ebben az évben szenzációs volt (Al Harris lett az áldozata a csapaton belül). Érdekesek ezek a díjak, mert az alapszakaszra vonatkoznak, és szerintem nem mindig mutatják a valóságot.
Amit a Packers idén mutatott nehéz lesz reprodukálni, habár már most az ismétlésen jár a fejekben, ami nagyrészt egyszerűen lehetetlen. Az állandó sérülések, a helyükre lépett javarészt névtelen játékosok remek játéka, ahogy az edzői stáb egyben tartotta a csapatot, és csapatabb lettek a csapatnál. Az 53-as keretből 44 játékos 30 év alatt van, ami arra mutat, hogy a lehetetlennél egy kicsit könnyebb lehet az ismétlés és az esetleges dinasztia kiépítése. Nem lesz könnyű, de az első lépéseket már megtettük, a general manager Ted „a sokat szidott” Thompson már hosszabbított is, és McCarthy-val is már a vége felé járnak a tárgyalások.
Pár videó:
Csak remélni tudom, hogy a tulajdonosok és a játékosok megegyeznek, és idén fog folytatódni a játék…